Ellenszérum fiús anyáknak
- Részletek
- Kategória: Érdekességek
short url linkNike Air Zoom Pegasus
Színhely:péntek este, budapesti lakás nappalija. Tél van. A hideg szél süvítése behallatszik.
Az anya olvas a kanapén.
A fiú telefonál, elfordul, leteszi a kagylót.
Dermedten áll, mint akit villám sújtott, megkapaszkodik a fotel támlájában, és maga elé mered.
Veletek megyek holnap vidékre, mégis ráérek – mondja csöndesen, arca sápadt és meggyötört. Az anya nem mer szólni, szeme sarkából figyeli, ahogy végigfekszik fia a díványon és két kezét hirtelen a szemére szorítja, ahogy érzi, hogy az arcán csorogni kezdenek a könnycseppek. Az anya mellé ül, próbálja vigasztalni elkeseredett fiát, hiába.
Elmondjam, hogyan is kezdődött?
Szombat esti bulira volt hivatalos a fiatal fiú, barátjával. Zene, félhomály, táncoló tömeg. És akkor meglátta a lányt, ahogy táncolt. Úgy érezte, megszűnik körülötte minden, csak őt látta. Nézte, figyelte minden mozdulatát, ahogy a zene ritmusára újabb és újabb forgásokkal és tánclépésekkel kápráztatta el. Istenien táncolt. Nézte a lábát, a kezét, mosolygó arcát, egyszóval, nem bírta levenni róla a szemét. Neki is úgy tűnt, hogy a lány csak őt nézi. Érezte, hogy ő az igazi. Érezte, hogy végre megtalálta…
A hétfő lázas izgalomban telt. Alig várta, hogy este legyen és felhívhassa a lányt, ahogy megbeszélték. Elvonult a telefonnal, magára zárta a szobaajtót, sokáig beszéltek. Aznap este jókedve volt, sokat mesélt a lányról. Azt hiszem, szerelmes vagyok – súgta csöndben a nővérének. Attól fogva minden nap felhívta. Boldogan várta az estéket, hogy végre beszélhessen a lánnyal, hallhassa a hangját, és hogy megint megbeszélje vele a szombati mozit, kettesben. Büszke volt a lányra, büszke volt saját hódítására. De eljött az a szörnyű péntek este, amikor a csilingelő hang csak annyit mondott, hidegen a telefon másik végén: nem megyek, más programom van.
Innen már ismerik a történetet. Hát, ennyi volt. Nem. Ez nem egy rózsaszín lányregény tizenkettedik fejezete és nem is egy szappanopera száznyolcvanegyedik részéből idéztem! Valóban ez történt február 27-én, pénteken, 19.15-kor. Ily csúful bánt el egy kis barna a tízéves fiammal. Helgának hívják.
Kérem, segítsenek. Nem a fiamnak, ő túléli valahogy, nekem van szükségem segítségre, egy felém nyújtott kézre, amely kirángat a kígyóveremből, mert a bokámra tekerednek, belém marnak és megmérgeznek! Zombivá fogok válni. Vérfarkas leszek.
Nem viccelek. Péntek este jelentkeztek az első tünetek, miután megláttam a fiam fájdalmas arckifejezését, amit Sir Lawrence Olivier is megirigyelhetett volna. Az első pillanatban azt hittem, nem olyan komoly a baj, harcoltam az érzés ellen, de látva a fiam arcán a kínt, rám tört a düh és a gyűlölet feltartóztathatatlanul.
Bosszút forraltam. Végiggondoltam, ahogy beülök az autóba és meg sem állok Helgáék házáig. Becsöngetek, köszönés nélkül átgázolok a családon, föltépem a rózsaszín lányszoba ajtaját és rávetem magam a tizenegy éves Helgára. Két jól irányzott pofon után belelököm egy székbe és jól artikulálva elmagyarázom neki, hogy kivel csinálja meg még egyszer azt, amit az én kicsi fiammal művelt.
Aztán megigazítom a félrecsúszott masnikat a hajában és közben azt sziszegem, hogy most még finom voltam és nőies, majd félrelökve az ajtóban sikoltozó mamát kinyilvánítom lesújtó véleményem a neveléséről és győztesen távozom. Nem. Még lehet, hogy a papa arcába vágom a kesztyűmet, és párbajra hívom.
Mostantól tudom, mi a fiús anyák kötelessége. Soha többé nem engedem, hogy az én gyönyörű kicsi fiamat egy nő bántsa. Egyetlen liba sem férkőzhet a közelébe, nem engedem, hogy ez még egyszer megtörténjen! Együtt fogunk élni, míg világ a világ. Bennem nem fog csalódni. Gondját viselem, óvom, kivasalom az ingeit, fölveszem a telefonját, hűtöm az ételét és mindig vele leszek! Tudni fogom, hogy mit csinál, merre jár. Óránként felhívom a munkahelyén, délben viszek neki meleg ételt, és szemmel tartom a kolléganőjét. És az isten irgalmazzon annak a nőnek, aki szemet mer vetni az én kisfiamra! Én leszek a body-guard-ja, mindig résen leszek. Vitaminokkal fogom magam tömni, hogy öregen is álljam a sarat, mert nem
gyöngülhetek le. Feladatom van. Számolni fogom az éveket, a hónapokat és egyszer eljön a nyugdíjazásának pillanata, akkor megpihenhetek. Lelki szemeim előtt látom, ahogy majd behozza nekem a vacsorát, leül mellém és együtt, kéz a kézben nézzük a tévét. Az én drága, kopaszodó, öreg fiam és én. De szép is lesz! Ezért érdemes élni. Magyar anyák, ti tudjátok, hogy az anyaszív nem bírja elviselni, ha szenved a fia. Nem nézhetem tétlenül szörnyű kínlódását!
Pardon! Mintha már nem is szenvedne annyira… Jóízűen vacsorázik. Hogy tud ilyen csalódás után enni? Kérdően nézek a lányomra, aki éppen a harmadik adag rántottát pakolja bele a fiam tányérjába, a virslik mellé. Aztán lehuppan mellém, cinkosan rám néz, mint szövetségesre és közelebb hajolva, hogy az öccse ne hallja, odasúgja nekem: van ilyen, ugye, anya? Sokszor csinálunk ilyet, mi nők. A fiúk csak szenvedjenek, az a dolguk. Megérdemlik vagy nem? - oldalba döf a könyökével –, te is ilyeneket műveltél velük!
Elsötétül előttem a világ. Sarokba vagyok szorítva. Saját fegyveremet fordították ellenem. Mennyivel elegánsabb lett volna a kardomba dőlni, nem a saját dugámba!
Pedig milyen szépen elterveztem közös jövőnket a fiammal. Csak egyvalamiről feledkeztem meg. A lányomról. Ezzel a veszélyforrással nem számoltam. Hát ennyi volt. A szépen eltervezett jövő pillanat alatt ezer darabra hullott, és én visszahuppantam a nappaliba, a díványra, a lányom mellé, akinek köszönhetem, hogy tíz év múlva sem nőnek ki remélhetőleg a karmaim, nem lesz agyaram és nem fogom nőstényfarkasként megvédeni a nőktől a fiamat.
Megkaptam az ellenszérumot – a lányomtól.
Megint normális a pulzusom, a rémképek elmúltak, az átváltozás tünetei megszűntek. A betegség, remélem, örökre elmúlt. De azért a kór a szervezetemben van, beépült, csöndben lapul és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy újra támadhasson. Résen kell lennem.
Jakab fiam még csak tízéves. Kellő kitartással és akaraterővel még akár jó anyós is válhat belőlem. De a veszély örökké, mint Damoklész kardja itt ólálkodik, itt lebeg a fejem felett. Teliholdas éjszakákon még felvonyít bennem a prédára éhes nőstény-farkas, beleszagol a levegőbe és érzi a vetélytársnő parfümjének elviselhetetlen illatát…
